Végzet…
Halkan, csendben
Belopózott szobámba,
A félelem.
Némán, kegyetlen,
Kirabolta az életem.
Belopózott és súgta,
Hogy viszi a kedvesem.
Hagytam, hogy fájjon,
Néztem, ahogy elment,
S nem maradt utána más,
Csak a végtelen csend.
A mérhetetlen űrt,
Kitölteni nem lehet,
Ha nincs veled a kedvesed.
Lényéből árad a fény,
Ragyog rád, mosolyog az ég.
Kérlek, hozd vissza őt,
Hozd vissza nekem,
Nélküle mit sem ér,
Az életem.
Vigyél magaddal,
Inkább engemet.
A szobámba tegnap,
Belopózott a végzetem,
S visszaadta az életem;
Elhozta a kedvesem.
Újra ragyog fenn,
A holdsugár, s lelkemen
Őrült táncot jár.
Fürdünk egymás mosolyában,
Elbújok ölelő karjában.
A sötétséget beragyogja,
Szerelmünk ezer színe;
S együtt megyünk,
A végtelenbe.
Csak egy csók volt, de soha ne feledd, neked adtam benne a lelkemet!