Végzet…

 

Halkan, csendben

Belopózott szobámba,

A félelem.

Némán, kegyetlen,

Kirabolta az életem.

 

Belopózott és súgta,

Hogy viszi a kedvesem.

Hagytam, hogy fájjon,

Néztem, ahogy elment,

S nem maradt utána más,

Csak a végtelen csend.

 

A mérhetetlen űrt,

Kitölteni nem lehet,

Ha nincs veled a kedvesed.

Lényéből árad a fény,

Ragyog rád, mosolyog az ég.

 

Kérlek, hozd vissza őt,

Hozd vissza nekem,

Nélküle mit sem ér,

Az életem.

Vigyél magaddal,

Inkább engemet.

 

A szobámba tegnap,

Belopózott a végzetem,

S visszaadta az életem;

Elhozta a kedvesem.

 

Újra ragyog fenn,

A holdsugár, s lelkemen

Őrült táncot jár.

Fürdünk egymás mosolyában,

Elbújok ölelő karjában.

A sötétséget beragyogja,

Szerelmünk ezer színe;

S együtt megyünk,

A végtelenbe.

 

 

Csak egy csók volt, de soha ne feledd, neked adtam benne a lelkemet!

 

 

 

Szerző: portide  2010.07.24. 18:32 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://qriozum.blog.hu/api/trackback/id/tr1002173354

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása